én-te kapcsolat, én-te viszony: két személy kapcsolatát és az ember személyes nyitottságát hangsúlyozó gondolatrendszer. - Képviselői abból indulnak ki, hogy az embert nem lehet megérteni, ha csak önmagában álló →egyednek tekintjük, akinek a másokkal való találkozás pusztán járulékos esemény. Elvetik az →én immanenciáját, és azt is, hogy valamiféle önmagáért létező lenne, akivel szemben minden kívülálló, még a többi ember is csak tárgy (objektum) volna. A másik embert úgy kell fölfogni mint másik alanyt, nem mint idegent, hanem mint ugyanannak az önmagán túllépő alanyiságnak a tapasztalatát, amelyet magunkban is megtapasztalunk. Így az ~ elvezet annak megragadásához, hogy az ember egyedi, ugyanakkor egyetemes, azaz egyszerre immanens és transzcendens, magában nyugvó magánvaló és magából való kilépés. - Az ember →személy voltából az ~ alapján következik: 1. Az ember lényegéhez tartozik, hogy társ, →felebarát. A másokkal való →együttlét főképp a →nyelv közvetítésével valósul meg, amelyhez nemcsak a szavak, hanem a jelek, gesztusok stb. is hozzátartoznak (→kommunikáció). - 2. A másokkal való találkozásban nemcsak személy találkozik személlyel, hanem a Te révén Én-né válik az ember, ami azután a közösség Mi-jét alapozza meg. Míg a világ dolgait tárgyként (objektum) ragadjuk meg, az ~ban a maga szabadságában és egyszeriségében éli meg mindkét személy önmagát és a másikat is. - 3. Az ember személyes nyitottsága örök, személyes, abszolút Te-t föltételez. - 4. Az ~ épp ezáltal lesz a teológia egyik alapkérdése. Isten a →kinyilatkoztatásban úgy jelenik meg, mint aki szól a szavára figyelő emberhez, ~ba lép vele, sőt a megtestesülésben belülről éli át az ember párbeszédlehetőségeit, szabadságát. Istennek ez a szeretetből fakadó párbeszéde az ember számára az örök boldogságban teljesedik be: Isten színről színre látása nem más, mint az ~ kiteljesedése. A kinyilatkoztatás Isten belső életét is ~okkal írja le (→Szentháromság). A ker. teol. az Egyh-ban mint közösségben a szentháromságos életközösség vetületét látja, de az így értelmezett Isten-képmást az élet sok más ter-én is fölfedezi (házasság, barátság, a szeretet napi gyakorlata). - Az ~ kifejezést elsőnek F. H. Jacobi alkalmazta az Isten-ember viszonyra. L. Feuerbach (anélkül, hogy a transzcendens Istent elfogadná) az emberek közti ~ban látja az emberi lét lényegét: „az én és a te egysége maga Isten”. M. →Buber részben Feuerbach, részben a →hasszidizmus hatására ugyancsak az ~ ontológiai vizsgálatát állítja gondolkodása központjába. Az őskategória számára a 'között', melyben „mélység kiált mélység felé”, ez az én és te közt folyó kommunikáció az emberi lét leglényege. A  teológiai →perszonalizmusban (mint F. Rosenzweignél) az én állítását csak az isteni Te kihívása teszi lehetővé. Az emberek közti kapcsolat F. →Ebner szerint is az embernek Istenhez való viszonyán alapszik, aki azzal teremtette meg az embert, hogy szólt hozzá. - Az →egzisztencializmus egyik-másik képviselője (mint J-P. →Sartre) tagadja az ~ lehetőségét, Sartre-nál az ember „pour-soi”, önmagáért-létező, aki a másik embert tárgyként, dologként ragadja meg. K. →Jaspers ismeri ugyan az ~ jelentőségét, de azt tartja, hogy ez csak külsődleges eszköz az ember számára önmaga kibontakoztatásához. M. →Heidegger az ember alap-létmódjai közé sorolja a másokkal való együttlétet, de úgy látja, hogy ez csak részlegesen valósul meg a másokról való gondoskodásban. G. →Marcel szerint épp a hétköznapi helyzetekben tárul föl az ember belső lényege: az abszolút Te-re irányultsága. Cs.I.

LThK V:595.